A nagy Simoleon-buli

2006. március 30., csütörtök

NEAL STEPHENSON

A nagy Simoleon buli

 

            Egy olyan fiatalembernek, aki épp befejezte az egyetemet, nehéz kevésbé vonzó életstílust elképzelni annál, mint hogy visszamegy Bismarckba a szüleihez - hacsak nem azt, hogy a bátyjához költözik Chicago egyik külvárosába. Én természetesen az utóbbit választottam. Anya legalább pazar cseresznyés pitét süt, Joe azonban állandó érzelmi dupla-Nelsonban tartott, és minden nap sikerült idegileg kiborítania. Ott volt például az az eset, amikor megkért, számoljam ki, hány gumicukor töltené meg a Soldier Field stadiont.

            Először is le kell szögeznünk, hogy az egész az én hibám volt; Joe is azt szeretné, hogy ezt világosan közöljem. Ahogyan ő mindig is az emberekhez értett, én mindig is a számokhoz értettem. Mint azt Joe hetente legalább egyszer elmondja nekem, mérnöki tanulmányokat kellett volna folytatnom.

            Joe viszont a hirdetés-bizniszt választotta. Amikor az Internet, az optikai kábel, a HDTV és a digitális pénz összetalálkozott, és átváltozott azzá, amit ma Metaverzumnak nevezünk, a nagy hirdetési ügynökségek többségét jól elpüfölték - hiszen a Metaverzumban az ember valóban előkaphat egy fegyvert, és ledurranthatja az elemes nyuszi fejét, és ezt sokan meg is tették. Joe kölcsönkért 10000 dollárt anyától meg apától, és elindított egy ügyes kis reklámügynökséget. Ha szoktál a Metaverzumban mászkálni, már biztos láttad a munkáját - és az is látott téged, beszélt is hozzád, sőt követett is mindenhova.

            Anya meg apa ottmaradtak a kis Bismarck, North Dacotai-i házban. Egyik szomszédjuk sem gondolta volna, hogy ha a Joe ügynökségében vásárolt részvényeiket készpénzre váltják, kábé 20 millió dollárt kaptak volna. Én nyaggattam őket, hogy diverzifikálni kéne a portfoliót - mondjuk venni egy kosár Krugerrand aranyat és elásni a kertben, esetleg néhány milliót nyílt célú befektetési alapba helyezni, de anya és apa úgy vélték, Joe úgy érezhetné, hogy nem bíznak benne. "Olyan lenne", mondta apa, "mintha az ember a fia zongoravizsgájára walkmannel menne el."

            Egy januári estén Joe egy nagy üveg pezsgővel jött haza. Miután szokás szerint izélt egy kicsit, hogy elég öreg vagyok-e már az iváshoz, töltött nekem egy pohárral. A két fiát már bezavarta a házimozihoz. Feltúrták a dobozt, amit karácsonyra kaptak. Ha ezt a kis cuccot az ember bedugja a HD-tévéjébe, kódoroghat a Metaverzumban, bejárhatja a hálót, és több felhasználóbarát operációs rendszer közül is válogathat. Mindegyik tele van automatikus help-rendszerekkel, ügyfélszolgálati forró drótokkal és intelligens ágensekkel. A mozi mélynyomójától az ezüstnemű úgy zörgött, ahogy a fémlemez korcsolyázó játék figurái, és a kierősített robbanások kicsiny buborékfelhőket küldtek a pohár belső faláról a pezsgőnkbe. Ezek az alacsony frekvenciák valahogy bejutnak a fiatal agyakba, és a gyerekek médiaérzékeny radarja alatt berepülve küldik be az edfoinukációs szupermédia adatfolyamát közvetlenül az agyi kortexekbe.

            – Eszméletlen megrendelést fogtunk ma, magyarázta Joe. – Reklámozunk autót. Reklámozunk számítógépet. Reklámozunk sportcipőt. De három órája már reklámozunk egy pénznemet is.

            – Mi? – kérdezte a felesége, Anne.

            – Tudod, mint a dollár vagy a jen. Csak ez egy új pénznem.

            – Melyik országé? – kérdeztem. Ez olyan, mint kutyának a kutyakeksz: megadtam Joe-nak a lehetőséget, hogy felvilágosítsa a béna kis öccsét. Bedöntött fél pohár Dom Perignont és felturbózta a dumagépet.

            – Felejtsd el az országokat –mondta. – Én a Simoleonról beszélek – a Metaverzum dögös és menő új fizetőeszközéről.

            – Ez olyan, mint az E-pénz? – kérdezte Anne.

            – Az E-pénz már ezer éve megy, legalábbis a bankjegykiadó-automaták óta – mondta Joe, hangjában épp a kellő adagnyi gúnnyal. – Manapság már a Metaverzumban is lehet vele vásárolni. De még mindig amerikai dollárban van. Az eszesebbje ennél már jobbat akar.

            Ez kellett nekem is. Az egyetemről ezer dollár megtakarított pénzzel jöttem el. Mivel az infláció 10% és nő, ez ma már sokkal kevesebb Leinenkugelre elég, mint egy éve.

            – A kormány soha nem fogja rendberakni a költségvetést – mondta Joe. – Nem megy nekik. Az infláció tovább fog nőni. Az emberek máshova teszik majd a pénzüket.

            – Az inflációnak elég rohadt nagyra meg kéne nőnie ahhoz, hogy a pénzemet valamiféle mesterséges pénznembe tegyem – mondtam.

            – A faszt, hiszen mind mesterséges – mondta Joe. – Ha belegondolsz, mindig is ez ment. A pénzt részvénybe, kötvénybe, befektetési alapokba tettük. Ezek persze valódi javakat reprezentálnak: gyárakat, hajókat, banánt, szoftvert, aranyat, bármit. A Simoleon csak egy új neve ezeknek a javaknak. Smartcardon hordod magaddal, és pontosan úgy költöd el, mint a készpénzt. Vagy bemész vásárolni a Metaverzumba, és online költöd el a pénzt, az áru pedig másnap landol a küszöbön.

            Közbeszóltam: – Ki fog ennek bedőlni?

            – Mindenki – mondta. – A bevezető reklámfogásunk az lesz, hogy Simoleonokat osztogatunk el néhány átlagos Lajosnak a Super Bowlon. Egy, három és hat hónappal később visszatérünk hozzájuk, és így mindenki látni fogja, hogy ez biztonságos és stabil befektetés.

            – Nem hiszem, hogy komoly bizalmat ébreszt – mondtam, – ha úgy osztogatják, mint a Monopoly-pénzt.

            Erre is felkészült. – Nem osztogatjuk. Nyereményjáték lesz. – És ekkor kért meg, számoljam ki, hány gumicukor töltené meg a Soldier Field stadiont.

            Két órával később már a helyi galaxis-osztályú vegyesboltban voltam, a kimért részlegben: Manhattan-nyi átlátszó műanyag doboz között, melyek tele voltak természetes préselésű zabpehellyel, gyümölcskarikákkal, napon szárított paradicsommal, előregyártott sült pehelycukros szendvicsekkel, macadamia-magokkal, francia sült mogyoróval és fenyőmaggal, amit az ember úgy adagol a kezében tartott dobozba vagy vödröcskébe, hogy megrántja az ügyes kis plexi guillotine-t. Emberi lény sehol, csak betöltő robotok mászkáltak ide-oda a mennyezetre függesztett futóhidakon, a füstüveg félgömbökbe rejtett felügyelő kamerák között. Kezemben tökéletes, 6 hüvelykes élű kockával sétáltam keresztül a villogó műanyag csodavilágon. Átbotladoztam a gumicukor-növényzet csillogó völgyén, elhagytam a bostoni sült bonbonokat, a pofadugókat, a Finom és Sok és a Pici, de Cuki dobozait. Aztán bingó, megtaláltam az első osztályú, kimért gumicukrot. A csőre alá dugtam a kockát és megtöltöttem.

            Aki a legpontosabban és a leghamarabb eltalálja a szükséges gumicukrok számát, az nyeri meg a Simoleonokat. Az egyik legnagyobb könyvvizsgáló céget kérték fel, ellenőrizze, hogy minden szabályszerűen megy-e. És mivel a stadiont valójában nem tölthetik meg gumicukorral, nekem kell megtalálnom a Helyes Választ. Aztán oda kell adnom nekik, és ami ugyanolyan fontos, titokban kell tartanom.

            Amikor hazaértem, megszámoltam a gumicukrokat: 3 101. Ha ezt megszorzom nyolccal, megkapom az egy köblábra jutó számot: 24 808. Most már csak azt kellett megtudnom, hány köbláb a Soldier Field. Az unokaöcskösök mint felnyársalt békák hevertek a HD-tévé előtt, és úgy tanulták a fizikát, hogy közben magas keringési pályáról antianyag-bombákat dobáltak le egy bűnös civilizációra. Átevickéltem a vezérlőkábelek fekete hálóján és elkaptam egy egységet.

            A képernyőn az egyik ablak mögül egy rajzfilmmanó vagy koboldféle izé dugta ki a fejét, majd visszahúzta. Nem vagyok paranoid skizofrén: ez volt az agyonreklámozott intelligens ágens, amit a dobozhoz adtak. Semmibe vettem, kimenekültem a Játékvilágból és bepottyantam a Metaverzum egy rikító körzetébe, ahol éjjel-nappal több ezer inforeklám fut, mindegyik a saját ablakában. Megnéztem egy reklámot ritka állatok genetikai beavatkozással létrehozott, tenyészetben nevelt testrészeiből készült kínai népi gyógyszerekről. Mutatták, amint valami borostyánsárga folyadékban úgy nőnek a grizzli-epehólyagok, mint a szőlő.

            Az animált kobold ekkor teljesen előbújt, és nekidőlt az inforeklám-ablak szélének. – Hé! – mondta kajla, örömködő hangon, – Én vagyok az, Raszter! Ha segítségre van szükséged, elég, ha kimondod a nevem! Ne feledd, Raszter!

            Nekem nem tetszett Raszter. Mielőtt a kábeltévé társaság alkalmazta, valószínűleg rajzfilmváros utcáit járta, kezében táblával, melyen ez állt: "FELNŐTTEK BOSSZANTÁSA ENNIVALÓÉRT". Elkezdett körbe röpködni a képernyőn, és világító tündérpor-csíkot húzott maga után, ami szerintem messze túl lassan halványult el.

            – Add ide a kurva enciklopédiát! – kiáltottam. E rettentő szó hallatán az öcskösök felpattantak a szőnyegről és elmenekültek.

            Megnéztem a Soldier Fieldet. A régi analitikus geometria tankönyvem, még mindig porosan a padlás szigetelőanyagától, úgy feküdt a combomon, mint egy jégdarab. Ha ebből néhány egyenletet összedobok az enciklopédia adataival...

            – Hé! Raszter!

            Raszter annyira örült, hogy szükség lett rá, hogy nyolcasokat kezdett repülni a képernyőn. –Számológép! – kiáltottam.

            – Nem kell, főnök! Mondd csak, mit kell kiszámolni, én majd megcsinálom fejben!

            Ezután igen unalmas társalgás következett Raszterrel, melynek során megbecsültem a Soldier Field köblábban mért űrtartalmát, egész számra kerekítve. Megkértem Rasztert, szorozza meg ezt a számot 24 808-cal, és azonnal hozta a választ: 537 824 167 717.

            Normális ember nem akadt volna fenn ezen. Én azonban így szóltam: – Raszter, löncshús van az agyad helyén. A nyolc többszörösének kell lennie! – A bátyám új dobozát nyilván azzal a chippel szerelték, ami néha hibázik, ha a számok igazán nagyra nőnek.

            Raszter arculcsapta magát; füléből csavarok és tranzisztorok repültek ki. – A szentségit! Beszélnem kell a programozómmal! – Aztán egy percre lefagyott.

            A sógornőm, Anne szaladt be a szobába, összegörnyedt, ne-törődj-velem testtartásban, és körülnézett. Retteg tőle, hogy felhozok egy nőt. – Kivel beszélsz?

            – Ezzel a nyomi mesterséges intelligenciával, amit a dobozotokhoz adtak, – mondtam, – Egyébként az adóbevallásotokat soha ne csináltassátok meg vele.

            Anne félrebillentette a fejét. – Képzeld, a múltkor is megkértem, segítsen a B nyomtatvánnyal, mire adott egy kagylóleves-receptet.

            – Jó estét, Uram. Jó estét, hölgyem. Hogy is voltak azok a számok? – kérdezte Raszter. A hangja ugyanaz volt, de a hangsúly mégis más – emberibb. Újra elmondtam a számokat, és ezúttal azt mondta, 537 824 167 720.

            – Ez már jobb – mormoltam.

            Anne teljesen ledöbbent. – Most úgy tűnik, semmi baj a beszédfelismerőjével.

            – Nem hinném. Azt hiszem, a matekproblémámat átküldték egy valódi emberi lénynek. Ha az eszmecsere meghaladja a beépített szoftver képességeit, az segítséget kér, és a szerepét átveszi egy ember. A beépített videokamerán át lát minket, – magyaráztam, és rámutattam a tévé tetején ülő doboz elejébe beépített halszemoptikára, – és a beépített mikrofonon keresztül hall.

            Anne egyre üvegesebb tekintettel kezdett nézni; megpróbáltam találni egy hasonlatot. – Emlékszel az Ördögűzőre? Hát Rasztert most épp megszállta valaki, mint a csajt a filmben. Csakhogy ez nem Belzebub. Ez egy ügyfélszolgálati képviselő.

            Vakon besétáltam egy csapdába, ami Anne-nek végtelenül nyilvánvaló volt. – Talán te is kaphatnál egy ilyen állást! – kiáltotta.

            Beleharaptam a nyelvembe, de a csapda másik fogazata  még gyorsabban rámcsapódott: – Akár most is felvehetem a jelentkezését! – mondta Raszter.

            A sógornőm másnap estig, amikor is megbeszéltem vele a jó hírt meg a rossz hírt, az édes diadal megtestesülése volt. A jó hír: ügyfélszolgálati képviselője lettem a Metaverzumban. A rossz hír: nem kaptam kabint valami peremvárosi irodakomplexumban. Távmunkás leszek, és otthonról fogok dolgozni - az ő otthonából, a díványról. Ott ülök egész estig, rágcsálom az egyre fogyatkozó elszámolható gumicukor-ellátmányomat, fejemen kezelői headset, kezemben vezérlőegység, amivel, mint a bábjátékos a zsinórjaival, más emberek képernyőin más emberek Raszterjeit irányítom, szerte Amerikában. Látom is őket - a készülékeikből érkező széleslátószögű kép az én képernyőm egyik ablakába folyik. De ők nem látnak engem - csak Rasztert, az avatáromat, a metaverzumi testemet.

            A képcső csomós, lapos fényében holdsápadt emberek buta számtani kérdéseket tesznek fel nekem. Ha a kérdésük receptekről, repülőgép-menetrendről, gyermeknevelésről vagy barkácsolásról szól, akkor más kapja őket. Az én szakterületem a tiszta matek.

            Ami elég uncsi is volt egészen a következő hétig, amikor a bátyám ügynöksége bejelentette a Simoleon Sorsjátékot. Egy csontos térdű hátvédet kértek fel szóvivőnek. Perceken belül megindult a segítségkérések áradata a versenyzőktől. Nagy-Chicago minden Bears-szurkolója megpróbálta kiszámolni a Soldier Field térfogatát. Mind rosszul csinálták; és még akik jól csinálták, azok is valószínűleg a hibás chippel ellátott dobozt használták. Nekem ez már a súlyos érdekellentétek földjére vezetett, és késztetést éreztem, hogy Raszter pufók, fehér kesztyűs, háromujjú kezével kinyúljak a képernyőkből és néhány pofonnal térítsem észre ezeket az embereket.

            De titoktartást fogadtam. Joe megbízott, számítsam ki a Metrodome-ot, a Three Rivers stadiont, az RFK stadiont és a Nemzeti Liga összes többi helyszínét is. Minden városba Simoleon nyertest akartak.

            Négy óránként tarthatunk 15 perc szünetet. Ekkor feltekertem a Háziszínházat, csak hogy kifújassam a szenet a hengereiből, és végigszaladtam a Metaverzum főutcáján egy klubba, ahol nekem való zenét nyomatnak. Még mindig a Raszter uniformist "viseltem", de nem érdekelt - csak egy voltam a több ezer Raszter közül, akik a szünetüket azzal töltik, hogy itt szaladgálnak.

            A klubom keskeny bejárata egy keskeny mellékutcáról nyíló keskeny beugróból nyílik, messze a virtuális bevásárlóközpontoktól és a 3D videojáték-vidámparkoktól, amelyek a Metaverzum E-pénz gazdaságának fejőstehenei. Bent is volt néhány szünetét töltő Raszter, de a többség kreatívabb avatart "viselt". A Metaverzumban az ember virtuális testének bármelyik részét kilukaszthatja, megbillogozhatja vagy tetoválhatja, ha furábban akar kinézni, mint a mellette ülő fickó.

            A zenekar a színpadon –egy prágai stúdióból nyomták – nem volt túl jó, így átléptem hátra, ahol a virtuális polcok tele vannak számokkal, amikbe bele lehet hallgatni – minden dalból néhány másodpercet. Ha tetszik, megveheted az egész lemezt, esetleg interaktív borítószöveggel, videókkal és kottával együtt.

            Épp az egyik ilyen polcon keresgéltem, amikor megéreztem, hogy egy másik avatar, valami nagy és gyapjas, mellém állt. Motyogott valamit. Én semmibe vettem. A mélynyomóból ellentmondást nem tűrő torokköszörülés mordult fel, végigkerregett a térhangszórókon, majd tisztán kiszólt a képernyő feletti középső sávból. Odafordultam: zömök lény, trikóban, melyen ez áll: HACKERS 1111. Nagyon hosszú, sarlószerű karmaiban égőrózsaszín hengert tartott. Sokkal jobban meg volt rajzolva, mint Raszter; majdnem Disney minőségben.

            A lajhár megszólalt: – 537 824 167 720.

            – Hé! – kiáltottam – Te meg ki a franc vagy? – Ajkához emelte a rózsaszín hengert és ivott. Egy doboz Jolt volt a kezében, egy menő energiaital. – Honnan szedted ezt a számot? – követeltem – Hiszen ez titok.

            – A kulcs a lábtörlő alatt van. – mondta a lajhár, majd megfordult és kisétált a klubból.

            Lejárt a negyedórás szünetem, így egészen a műszak végéig csak gondolkodhattam az eseten. Aztán feltápászkodtam a heverőről, kinyitottam a bejárati ajtót és felhajtottam a lábtörlőt.

            Úgy is volt, valaki bedugott oda egy borítékot. A borítékban egy papír volt, rajta egy szám hexadecimális számrendszerben, amit a számítógépesek használnak. 0A56 7781 6BE2 2004 89FF 9001 C782 – és így tovább, vagy öt soron át.

            A lajhár azt mondta, hogy a kulcs a lábtörlő alatt van – és sok-sok Simoleonba lefogadtam volna, hogy a szám egy kriptográfiai kulcs, amivel majd kódolt üzeneteket küldhetek és kaphatok.

            Így aztán vagy tíz percet azzal töltöttem, hogy bepötyögtem a számot a dobozba. Raszter előbújt, és izélgetni kezdett. – Segíthetek valamiben?

            Mire a 256. számjegyet is beírtam, kicsit bizalmatlan lettem Raszterrel, sőt egy-két udvariatlan dolgot is mondtam neki. Erre nem vagyok büszke. Aztán hallok valamit, ami zene füleimnek: – Bocsánat, nem értettem önt – csicseregte Raszter. – Kérem ellenőrizze a kábelcsatlakozásokat, zajos a vonal.

Mint valami digitális dzsinn, egy másik alak jelenik meg a képernyőn: megint a lajhár. – Te meg ki a fene vagy? – kérdeztem.

            A lajhár ivott egy kortyot a Joltból, elnyomott egy böfögést, és megszólalt: – Codex vagyok, a kriptoanarchista lajhár.

            – A berendezése karbantartást igényel – mondta Raszter – Kérem, vegye fel a kapcsolatot a kábeltársasággal.

            – Nincs semmi baja a berendezésednek – mondta Codex – Kódolom a hátsó csatornádat. A kábeltársaságnál ez zajnak látszik. Ahogy te is rájöttél, a szám a te személyes kódoló kulcsod. Így sem az állam, sem  bármilyen cég nem hallgathat ki minket.

            – Hű, köszi – mondtam.

            – Szivesen – válaszolta Codex. – De térjünk a tárgyra. Nekünk van valamink, ami kell nektek. Nektek van valamitek, ami kell nekünk.

            – Honnan tudtad a választ a Soldier Fieldes gumicukor kérdésre?

            – Megvan mind a 27 válasz – mondta Codex. Aztán elsorolta a titkos számokat a Candlestick Parkra, a Kingdome-ra, a Meadowlands-re...

            – Ha nem törtetek be a könyvvizsgáló cég széfjébe – mondtam, – akkor csak egyféleképpen juthattatok hozzá ezekhez a számokhoz. Kihallgattátok a Raszterrel folytatott eszmecseréimet. Ráhallgattatok a dobozomból jövő vonalra, nem?

            – Ó, ez tipikus. Nyilván úgy gondolod, hogy egy csapat szociálisan visszamaradt, pattanásos, magas IQ-jú tizenéves hackerrel van dolgod, akik éretlen trükkökkel bosszantják az establishmentet.

            – Ez is eszembe jutott – mondtam. De az, hogy a rajzolt lajhár erre milyen gyilkos tekintetet vetett rám, sokkal magasabb szintű technikai kifinomultságra utalt. Raszternek mindössze hat arckifejezése van, és egyik se valami jó.

            – A bátyádnak reklámügynöksége van, nem?

            – De.

            – Nemrég szerződött le a Simoleon plc-vel?

            – Igen.

            – Amint ezt megtette, a kormány huszonnégyórás megfigyelés alá vette a házatokat.

            A tévé tetején ülő doboz üveg halszeme hirtelen nagyon nagynak és kidülledőnek kezdett tűnni. –Lehallgatják az infotainment kábelünket?

            – Nincs rá szükség. A kábelesek boldogan elvégzik a piszkos munkát – végül is a kormánytól kapták a monopóliumukat. Így a számítások, amiket Raszterrel végeztettél, egyenesen befolytak a kábeltársasághoz, onnan pedig a kormányhoz is. Van egy beépített emberünk a kormányzatban, aki egy finnországi, jyvaskylai anonim továbbítón át mindent elküldött nekünk.

            – Miért érdekelné ez a kormányt?

            – Nagyon is érdekli őket – mondta Codex. – El fogják pusztítani a Simoleont. És közben eltapossák a családodat is.

            – Miért?

            Mert ha ők nem pusztítják el az E-pénzt, az E-pénz fogja elpusztítani őket.

            Másnap délután bementem a bátyám irodájába, ami a West Side közelében, egy dögösen felújított volt erőműben volt. Befejezett néhány hívást, aztán beintett az irodájába, egy barlangszerű térbe, melyben unaloműzőként egy hatalmas gőzturbina állt. Azt hiszem, ez valami ironikus dolog nála.

            – Nem az információs szupersztrádán kéne keresgélned a lerobbant autósokat? – kérdezte.

            – Hagyjuk a testvéri izélgetést – mondtam. – Mi, kriptoanarchisták nem érünk rá az ilyesmire.

            – Kriptoanarchisták?

            – A pánanarchista szót is gyakran használják ránk.

            – Cuki – mondta, ahogy megforgatta a szót a fejében. Ahol már el is kezdte a reklámkampány tervezését.

            – Úgy látom, jóllakott és elégedett vagy ma délután – mondtam – biztos a két pint Vadkan sör miatt van, amit a malacrostélyosodhoz ittál a abban a tóparti grillétteremben.

            Erre kihúzta magát a széken és ideges arckifejezést öltött, mintha valami csíny történne éppen, aminek nem szeretne a szenvedő alanya lenni.

            – És honnan tudod, hogy mit ebédeltem?

            – Ugyanonnan, mint azt, hogy adót csaltál.

            – Micsoda?!

            – Tavaly új, elszámolható kanapét vettél az otthoni irodádba. De az a kanapé ággyá alakítható, és olyat nem szabad.

            – Hackerek – mondta. – A haverjaid belehackeltek az adataimba, ugye?

            – Átnyújtok egy hangszórót!

            – Azt hittem, ez ellen ma már védekeznek.

            – Nehezebb betörni a fájlokba. De ahányszor csak információ folyik a dróton – mondjuk ha Anne Raszterral csináltatja meg az adóbevallását – azt el lehet kapni és fel lehet törni. És ez azért van, bátyus, mert a dobozodhoz az alapbeállítású adatbiztonsági szerződést vetted meg, és az alapbeállítású szerződés szar.

            – És, hova akarsz kilyukadni?

            – Oda,– mondtam – hogy el kell mennünk valahová, ahol nem figyelhetnek meg.

            – Megfigyelés!? Mi a ... –, kezdte, de én az iroda sarkában álló TV felé, a tetején ülő doboz kidülledt üvegszeme felé bólintottam.

            Végül a tóparton sétáltunk, ami Chicagoban, januárban őrültség. De mi Észak-Dakotából jöttünk, és minden hidegbe való cuccunk megvan ahhoz, hogy ezt megtehessük. Mindent elmondtam neki Raszterről és a kábeltársaságról.

            – Jézusom! – mondta – Úgy érted, azok a számok nem titkosak?

            – Egy kicsit sem. 27, a kormány által felbérelt stróman kapta meg őket. A strómanok máris feladták a szelvényeiket a helyes számokkal, méghozzá FedEx-szel. Tehát e pillanatban úgy néz ki, hogy a te Simoleonjaid, mind a 27 millió dollárnyi, a Super Bowl vasárnapján ezeknek a tégláknak a zsebébe fognak vándorolni. És ebből életed legszörnyűbb közönségszolgálati rémálma fog kinőni. A Simoleonjaikból képregényeket és baseball-kártyákat fognak venni, azzal, hogy még az is biztonságosabb befektetés. Szándékosan csődbe fognak menni, és téged fognak hibáztatni. Kettesével meg hármasával lépnek majd fel ízléstelen beszélgetős műsorokban, és elpanaszolják, hogyan tűntek el a Simoleonjaik gyanús körülmények között, Metaverzumos tranzakciók során. Röviden, tönkre fogják tenni az ügyfeled imidzsét – és a vállalkozását is. Az eredmény: győz a kormány, amely utálja a magánpénznemeket, mert retteg tőlük. Te pedig csődbe mész. Meg anya és apa is.

            – Ezt meg honnan veszed?

            – A te ügynökséged lesz felelős azért, hogy a nyereményjáték balul sül el. Amint kitör a botrány, a részvényeid ára zuhanni kezd. Anya és apa elveszítik a papírmillióikat, amit soha nem volt alkalmuk kiélvezni. Aztán a nagyobb részvényeseid agyba-főbe perelnek, és te veszíteni fogsz. Feltetted a céged értékét a TV-dobozodba épített hibás adatbiztonságra, így, mint vállalati vezető, személyesen vagy felelős a veszteségekért.

            Ezen a ponton bátyám, Joe, úgy érezte, le kell ülnie az egyik padra, pedig az abban a pillanatban épp olyan érzés lehetett, mintha egy darab szárazjégre ült volna rá. De őt ez nem érdekelte. Túl volt a fizikai fájdalmon. Azt vártam, hogy ez majd diadalmas érzés lesz. Nem volt az.

            Úgy döntöttem, elengedem a torkát. – A könyvvizsgáló cégedtől jövök – mondtam, – azt mondtam nekik, hogy hibát fedeztem fel a számításaimban, hogy hibás volt a TV-dobozomban a chip. Adtam nekik 27 új számot, amiket kézzel számoltam ki, papíron, ceruzával, az ő irodájuk egyik tanácstermében, távol a kábeltársaság vizsla szemeitől. Személyesen ragasztottam le a borítékot és helyeztem el azt a páncéltermükben.

            – A nyereményjáték tehát terv szerint fog lezajlani – sóhajtotta. – Hála istennek!

            – Ja, és ha már itt tartasz, köszönd meg nekem és a pánanarchistáknak is – szóltam vissza, – és fehívtam anyát és apát is, hogy adják el a részvényeiket - hátha a kormánynak mégis sikerül szabotálnia a játékot.

            – Ez valószínűleg bölcs lépés volt – mondta savanyúan – de erősen le fognak adózni. A kormány elviszi az ár 40%-át, és kész.

            – Nem viszik – mondtam. – Nem fognak adót fizetni.

            – Hogy mondod? – egy ideje először emelte fel az állát a mancsaiból. Felvillanyozta a lehetőség, hogy elmondhatja nekem, mennyire nincsen igazam. – A készpénzalapjuk csak 10 000 dollár! Gondolod, az adóhivatal nem vesz észre egy 20 millió dolláros tőkeemelést?

            – Nem hívtuk meg az adóhivatalt – mondtam – Az adóhivatalnak ehhez semmi köze.

            – Vannak rá módszereik, hogy közük legyen hozzá.

            – Már nincsenek. Anya és apa nem dollárért adják el a részvényeiket.

            – Simoleonért? A Simoleonokkal ugyanaz a helyzet – mindent be kell jelenteni a kormánynak!

            – Felejtsd el a Simoleonokat. Ezt figyeld: KriptoKredit.

            – KriptoKredit? Mi a szar az a KriptoKredit? – Felállt, és járkálni kezdett fel-alá. Meg volt győződve róla, hogy egy marék bűvös babért adtam el a család tehenét.

            – Az, aminek a Simoleonoknak lenniük kéne. Olyan E-pénz, melynek forgalma teljesen követhetetlen a kormány számára.

            – Honnan tudod? Nem hogy minden kódot fel lehet törni?

– Minden E-pénz arról szól, hogy a drótokon számok futnak – mondtam. – Ha titokban tudjuk tartani a számokat, a pénznem biztonságban van. Ha nem, akkor nincs. A számok titokban tartása kriptográfiai kérdés – ez a matematika egyik ágazata. Hát, Joe, a kriptoanarchisták megmutatták a matekjukat. És jó a matek. Jobb, mint az a matek, amit a kormány használ. És jobb, mint a Simoleon matek. A KriptoKredittel senki se packázhat.

            Nagyot sóhajtott. – O.K., O.K. – azt akarod, hogy kimondjam? Jó, kimondom. Igazad volt. Tévedtem. Mégis jó tárgyat választottál az egyetemen.

            – Nem vagyok utolsó söpredék?

            – Nem vagy söpredék. Viszont. Mit akarnak ezek a kriptoanarchisták?

            Valami miatt a szüleimnek nem tudok hazudni, de Joe-nak könnyű. – Semmit – mondtam – Csak tenni akartak nekünk egy szivességet, hogy mi is jó szándékkal legyünk irántuk.

            – Beleértve a Világpánanarchizmus erényes útjának egyengetését is?

            – Ja, valami ilyesmi.

            Aztán eljött a Super Bowl vasárnapja. Mi egy magánpáholyban ültünk a Superdome tetején, amiben volt folyóvizes bár, konyha, voltak pincérek és hatalmas TV képernyők, amin azonnal megnézhettük ismétlésben amit az imént láttunk eredetiben a saját, meztelen, silány, nem digitális szemeinkkel.

            Ott voltak a Simoleon vállalati vezetői is. Elkezdtem kérdezgetni őket a kriptográfiai protokollokról, és világossá vált, hogy ezek az emberek Raszter nélkül azt se tudják kiszámolni, hogy mennyit fogyaszt a kocsijuk, nemhogy átlátnák a kriptográfiai csúcstechnológiák finom, ám veszélyes áramlatait.

            Bejött egy Superdome-os biztonsági ember, és idegesen nézett. – Van itt néhány úr, mondta. – A jegyük érvényesnek látszik.

Három srác jött. Az első vagy száznegyven kiló, derékig érő hajjal, köldökig érő szakállal. Bizonyára Bears-rajongó, mert fejét és meztelen felsőtestét kékre és narancsszínűre festette. A második nem volt annyira introvertált, mint az első, a harmadik meg nem volt olyan állig begombolt konformista, mint az első kettő. Mr. Big egy öreg tejesládát cipelt. Ami benne volt, nyilván nehéz volt, úgy nézett ki, mintha majd kihúzná a karját az izületből.

            – De Groot Úr és De Grootné Asszony? – kérdezte, amint becaplatott a szobába. A fejek anyám és apám felé fordultak, akik a három figura érkezésétől megijedvén úgy döntöttek, nem jelentkeznek. A fickó odasétált hozzájuk, és ledobta a ládát apám elé a földre.

            – Engem Codex néven ismernek – mondta, – Köszönjük, hogy megbíztak, legyek a brókerük.

            Ha Joe nem lett volna fanatikus evezőgépes, már rég kétoldali ütőértágulatot kapott volna. – A brókeretek egy félmeztelen, kék és narancssárga színű kriptoanarchista?

            Apa több, mint 30 másodpercet szentelt a pipája begyújtásának. Lent a mezőn megszólalt a kétperces figyelmeztető hang. Apa kifújt egy füstfelhőt, aztán megszólalt. – Tisztességes lajhárnak látszott.

            – Mindenesetre – mondta anya – a részvények másik felét a bismarcki brókerünkön keresztül adtuk el. Azt mondta, arra majd adót kell fizetnünk.

            – Az egyik felét meg devizakülföldi befektetésbe raktuk, Codex Úrnál – mondta apa – és ő adómentesen átváltotta a helyi pénznemre.

 

            – Devizakülföldi befektetés? Hol? A Bahamákon? – kérdezte Joe.

            – Az Első Elosztott Köztársaságban – mondta az óriás pánanarchista. – Virtuális nemzetállam. Én vagyok az Adatbiztonsági Miniszter. Hivatalos fizetőeszközünk a KriptoKredit.

            – És mi a fenére jó az? – mondta Joe.

            – Ez nekem is eszembe jutott – mondta apa – így aztán kísérletképpen vettem a KriptoKreditjeimből valami kézzelfoghatóbbat.

            Apa benyúlt a tejesládába és egy sárga fémből készült, tégla alakú tárgyat húzott elő. Anya meg egy másikat. Aztán elkezdték sorba rakni őket a tálalón, mint Midász király és a neje, amint épp kipakolnak egy doboz Twinkie csokoládét.

            Joe csak néhány másodperccel később fogta fel, hogy mi folyik. Felkapta az egyik aranyrudat, és leesett állal bámulta. A Simoleonos vezetők is odagyűltek, és megbámulták a szajrét.

            – Most már látják, miért akar a kormány eltaposni minket – mondta az óriás. – Mi is meg tudjuk csinálni, amit ők csinálnak - csak olcsóbban és jobban.

            A Simoleon vállalat vezérigazgatójának egyszerre csak derengeni kezdett a dolog. – Hé, várj egy kicsit! – mondta, és megfogta a halántékát. – Meg tudjátok csinálni, hogy aki E-pénzt használ, annak soha ne kelljen semmilyen államnak adót fizetnie?

            – Talált – mondta az óriás pánanarchista. Trombitaszó jelezte az első félidő végét.

            – Most lemegyek, és elosztogatok néhány Simoleont – mondta a CEO – de azután beszélnünk kell.

            A vezérigazgató a bátyámmal lement a liften, és magával vitt egy dobozt benne 27 smartcarddal, mindegyiken olyan titkos számokkal, amitől egy-egy ilyen kártya egy millió Simoleont ért. Odamentem a páholy ablakához és kinéztem: az 50 yardos vonalnál 27 amerikai állt, és várta, hogy leszálljon az égből a matematikai manna. Pont olyan demográfiai megoszlású csoport volt, amilyet a bátyám elképzelt. Senki sem gondolta volna, hogy titokban mindannyian az Első Elosztott Köztársaság polgárai voltak.

            A kriptoanarchisták felkaptak némi Joltot a minibárból, és elvonultak. Csak én, anya meg apa maradtunk a páholyban. Apa a pipája szárával lemutatott a pályára. – Az a 27 ember ott lent – mondta – nekik ugye nem segítettetek?

            Joenak sikerült ezügyben hazudnom. De tudtam, hogy anyával meg apával ez nem fog menni. – Mondjuk úgy – mondtam, – hogy nem minden pánanarchista hosszú hajú, Jolt-szürcsölő őrült. Van olyan is, aki úgy néz ki, mint én vagy te – sőt egész pontosan úgy, mint te.

            Apa bólintott; ezzel az elevenére tapintottam.

            – Codex és a haverjai mentették meg a játékot, és így a családunkat is a szerencsétlenségtől. De nem volt ingyen.

            – Nem szokott ingyen lenni – mondta apa.

            – De ez mindenkinek jó lesz. Joe is, meg az ügyfele is azt akarja, hogy jól sikerüljön a promóció, és hogy egy év múlva mindazok, akik ma nézik ezt az adást, nagyra értékeljék a Simoleonok biztonságát és stabilitását. Nem?

            – De.

            – Ha a Simoleonokat véletlenszerűen adogatnánk el, akár rulettezhetnénk is. De ha olyan embereknek adjuk, akik titokban pánanarchisták, akiknek érdekében áll, hogy megmutassák a világnak, az E-pénz működik, akkor már biztosabbak lehetünk a dolgunkban.

            – Van az Első Elosztott Köztársaságnak zászlaja? – kérdezte anya a pálya bal széle felől. Megmondtam neki, hogy ezek az arcok szerintem is úgy néznek ki, mint akik imádnak varrogatni. Erre, még mielőtt elkezdődött volna a második félidő, anyám a műsorfüzet hátuljára már fel is vázolta a zászlót. – Jó színes lesz – mondta. – Mint egy doboz gumicukor.

posted by holist 0:33

régen
2006. március
most